A Pera Ento színház
fantomja.
Ez volnék én.
Ez volnék én.
100 évvel ezelőtt építették
meg az eredeti színházépületet. Megnyitása után én is csatlakoztam a
színészekhez. A színházat eredetileg a gazdagabb rétegek embereinek
szórakoztatására szánták, de az igazgató jobbnak látta, hogy ha a szegényebb
embereket is beengedik, így szimpatikusabb lesz a hely, az emberek szemében. 20
évvel miután üzemelni kezdett, a színház a fénykorát élte. Szerencsére tanúja
lehettem, ennek a csodálatos időszaknak.
Az emberek boldogan jártak be az előadásokra, nap, mint nap. A színdarabok végén, mindig hatalmas tapsot kaptunk, és mindenfelé mosolygó arcokat láttunk a nézőtéren. Olyan boldog volt mindenki, színészek és nézők egyaránt. De a magasságokból egyből a mélybe zuhantunk. A színház igazgatója azt a tervet tűzte ki saját céljául, hogy eladja a Pera Ento-t és kiköltözik Amerikába. Természetesen az emberek azonnal árajánlatokat tettek az épületre és a hozzá kapcsolódó dolgokra. Egyre magasabbra vitték az árat, aminek az igazgató nagyon örült. Mi viszont a háttérből szörnyülködtünk, mind tudtuk azt, amit az igazgató képtelen volt meglátni. Hogy ha a színház máshoz kerül, nincs arra garancia, hogy az majd nem akarja megváltoztatni az előadások stílusát. Ez pedig mindennek a végét jelentené. Könyörögtünk, kérleltük az igazgatót, hogy ne adja el a Pera Ento-t, de ránk se hederített. Neki már csak a pénz és a saját jövője számított. Nem jelentett már semmit sem számára, amit a színház elért. Elfelejtette az emberek mosolyát, a tapsot, azt a sok boldogságot. Egyre nagyobb félelemmel tekintettünk a színház jövőjére. A munkánk, a megélhetésünk is pengeélen táncolt. Az igazgató irodájából egyre híresebb, befolyásosabb és természetesen gazdagabb emberek jöttek ki. Mindannyian azzal a szándékkal jöttek, hogy megkaparintják a Pera Ento-t. Ha valamelyikünknek lett volna elég pénze, azonnal megvette volna a színházat, de még ha az összes pénzünket beadtuk volna, se lett volna elég.
Egyszer viszont úgy tűnt, hogy felcsillant a remény, hogy a színház jó kezekbe kerüljön. Az egyik vevő egy fiatal lánnyal jelent meg az igazgató úr előtt. A lány álmélkodva nézett körbe a színpadon. Annyit hallottunk, hogy mosolyogva meséli az idősebb férfinak, hogy milyen gyönyörű volt az egyik előadás, amit itt látott, és hogy még sok- sok ilyen színdarabot szeretne látni. A lány azonnal belopta magát a szívünkbe, nemcsak azért mert gyönyörű volt a szőke fürtjeivel és kristálytiszta zöld szemével. Látszott rajta, hogy valóban érdekli őt a színházunk. Sajnos ő is észrevette, hogy milyen nagy figyelemmel fordul felé kis társaságunk, de nem húzta fel az orrát, mint a többi gazdag csemete, hanem kedvesen ránk mosolygott. Viszont egy héttel a látogatásuk után kiderült, hogy mégsem fogják megvenni a színházat. Lelkileg mind összetörtünk, elvesztettük reményünket, mindenünket. Az a fiatal lány pár nap múlva újra megjelent, de ezúttal hozzánk jött. Az ott dolgozók bejáratánál várt ránk, a sírás határán volt. Mindenkivel beszélni szeretett volna. Elmesélte, hogy hallotta mit terveznek a színházzal és ezért kérte az apját, hogy vegyék meg a színházat, nem akarta, hogy elrontsák. Teljesen meglepett minket ezzel az őszinte történetével, de mi is beláttuk, hogy nem lehet már mit tenni. A lánynak volt még egy igen kockázatos ötlete, de úgy gondolta beválhat. Megkért minket, hogy másnap ugyanott találkozhassunk. Persze mindenki rögtön beleegyezett a nem mindennapi találkozóba. Betartotta a szavát és másnap is megjelent nálunk. Már égtünk a kíváncsiságtól, tudni akartuk mi lehet a terve. Nem kellett sokat várnunk, amint odaért rögtön mondani kezdte. Az ötlete pedig nem volt más, mint hogy alakítsunk ki egy csoportot, ami tiltakozik a színház eladása ellen. Belegondolva, semmit nem veszíthettünk ezzel. Csupán annyit kellett tennünk, hogy a maradék előadások elején és végén megkérnénk a nézőket, hogy ne engedjék, hogy a színház más ember kézébe kerüljön. Rövid gondolkozási időt kértünk fiatal cinkostársunktól, aki csak annyit mondott, hogy minden este imádkozni fog a sikerünkért. A munkaidőnk lejárta után mindannyian beültünk az egyik közeli kocsmába, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mondanám, hogy sokáig tanakodtunk a válaszon, de igazából már legbelül mindenki tudta a választ. Beleegyeztünk a dologba. Ha sikerül, megmarad a színház, ha viszont nem, ugyanúgy eladják, mintha semmit nem tettünk volna. Még egy ideig iszogattunk beszélgettünk, végül mindenki hazafelé indult.
Ahogyan hazafelé botorkáltam, találkoztam azzal a lánnyal. Éppen sírdogált az egyik kis utcában, fogalmam sem volt arról mi történhetett vele, így hát megkérdeztem. Meglepte, hogy a semmiből bukkantam fel, de elmondta, hogy az apja semmiképpen nem akarja megvenni a színházat, bárhogyan is kérte. Vigasztalásul megmondtam neki a döntésünket, kicsit fel is vidította a dolog, de nem hagyhattam őt egyedül ilyen szomorúan. Felajánlottam neki, hogy hazakísérem, de nem akart hazamenni. Már besötétedett és hideg is volt. Nem is gondoltam bele, hogy mit mondok neki, de megkérdeztem, hogy nem jönne-e fel a lakásomba, hogy ne kint legyen az utcán. Pár pillanatig csak pislogott rám azokkal a gyönyörű szemeivel, de végül beleegyezett. Ahogy a kis lakórészemhez értünk, kissé elszégyelltem magam. Az ahol én laktam teljesen más volt, mint az, amihez a lány szokott. De ő csak mosolygott rám. Egész éjszaka beszélgettünk, és úgy döntött, hogy szeretne velem jönni a színházhoz reggel. Nem mondhattam neki nemet, így hát másnap vele az oldalamon jelentem meg a hátsó bejáratnál, de nem pont az a látvány fogadott, mint amit vártam. A színésztársaim, mindenki a színház előtt állt és figyelte, ahogy az igazgató mosolyogva kezet ráz, egy nem túl szimpatikus alakkal. Mindenki más tekintete fátyolos, könnyes volt. A mellettem álló lányka is zokogásban tört ki. Így vesztettük el a színházunkat, otthonunkat és így kaptuk meg a Pera Ento könnyei elnevezést is. Hiszen mi voltunk a színház lelke, ami most sírt.
Azóta, a nap óta nagyon sok év telt el. Meghaltak a színészek, a régi és új igazgató, a kedves lány is… És én is. Most itt tengetem a napjaimat a bezárt színház falai között, és azon töprengek, hogy miért számít ennyit a pénz. Az emberek még a lelküket is eladják emiatt, mindent ez a dolog irányít, pedig igazából semmit sem ér. Szeretetet, boldogságot, szerelmet, barátokat, az élet legfontosabb dolgait nem pénzért kapjuk.
Az emberek boldogan jártak be az előadásokra, nap, mint nap. A színdarabok végén, mindig hatalmas tapsot kaptunk, és mindenfelé mosolygó arcokat láttunk a nézőtéren. Olyan boldog volt mindenki, színészek és nézők egyaránt. De a magasságokból egyből a mélybe zuhantunk. A színház igazgatója azt a tervet tűzte ki saját céljául, hogy eladja a Pera Ento-t és kiköltözik Amerikába. Természetesen az emberek azonnal árajánlatokat tettek az épületre és a hozzá kapcsolódó dolgokra. Egyre magasabbra vitték az árat, aminek az igazgató nagyon örült. Mi viszont a háttérből szörnyülködtünk, mind tudtuk azt, amit az igazgató képtelen volt meglátni. Hogy ha a színház máshoz kerül, nincs arra garancia, hogy az majd nem akarja megváltoztatni az előadások stílusát. Ez pedig mindennek a végét jelentené. Könyörögtünk, kérleltük az igazgatót, hogy ne adja el a Pera Ento-t, de ránk se hederített. Neki már csak a pénz és a saját jövője számított. Nem jelentett már semmit sem számára, amit a színház elért. Elfelejtette az emberek mosolyát, a tapsot, azt a sok boldogságot. Egyre nagyobb félelemmel tekintettünk a színház jövőjére. A munkánk, a megélhetésünk is pengeélen táncolt. Az igazgató irodájából egyre híresebb, befolyásosabb és természetesen gazdagabb emberek jöttek ki. Mindannyian azzal a szándékkal jöttek, hogy megkaparintják a Pera Ento-t. Ha valamelyikünknek lett volna elég pénze, azonnal megvette volna a színházat, de még ha az összes pénzünket beadtuk volna, se lett volna elég.
Egyszer viszont úgy tűnt, hogy felcsillant a remény, hogy a színház jó kezekbe kerüljön. Az egyik vevő egy fiatal lánnyal jelent meg az igazgató úr előtt. A lány álmélkodva nézett körbe a színpadon. Annyit hallottunk, hogy mosolyogva meséli az idősebb férfinak, hogy milyen gyönyörű volt az egyik előadás, amit itt látott, és hogy még sok- sok ilyen színdarabot szeretne látni. A lány azonnal belopta magát a szívünkbe, nemcsak azért mert gyönyörű volt a szőke fürtjeivel és kristálytiszta zöld szemével. Látszott rajta, hogy valóban érdekli őt a színházunk. Sajnos ő is észrevette, hogy milyen nagy figyelemmel fordul felé kis társaságunk, de nem húzta fel az orrát, mint a többi gazdag csemete, hanem kedvesen ránk mosolygott. Viszont egy héttel a látogatásuk után kiderült, hogy mégsem fogják megvenni a színházat. Lelkileg mind összetörtünk, elvesztettük reményünket, mindenünket. Az a fiatal lány pár nap múlva újra megjelent, de ezúttal hozzánk jött. Az ott dolgozók bejáratánál várt ránk, a sírás határán volt. Mindenkivel beszélni szeretett volna. Elmesélte, hogy hallotta mit terveznek a színházzal és ezért kérte az apját, hogy vegyék meg a színházat, nem akarta, hogy elrontsák. Teljesen meglepett minket ezzel az őszinte történetével, de mi is beláttuk, hogy nem lehet már mit tenni. A lánynak volt még egy igen kockázatos ötlete, de úgy gondolta beválhat. Megkért minket, hogy másnap ugyanott találkozhassunk. Persze mindenki rögtön beleegyezett a nem mindennapi találkozóba. Betartotta a szavát és másnap is megjelent nálunk. Már égtünk a kíváncsiságtól, tudni akartuk mi lehet a terve. Nem kellett sokat várnunk, amint odaért rögtön mondani kezdte. Az ötlete pedig nem volt más, mint hogy alakítsunk ki egy csoportot, ami tiltakozik a színház eladása ellen. Belegondolva, semmit nem veszíthettünk ezzel. Csupán annyit kellett tennünk, hogy a maradék előadások elején és végén megkérnénk a nézőket, hogy ne engedjék, hogy a színház más ember kézébe kerüljön. Rövid gondolkozási időt kértünk fiatal cinkostársunktól, aki csak annyit mondott, hogy minden este imádkozni fog a sikerünkért. A munkaidőnk lejárta után mindannyian beültünk az egyik közeli kocsmába, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mondanám, hogy sokáig tanakodtunk a válaszon, de igazából már legbelül mindenki tudta a választ. Beleegyeztünk a dologba. Ha sikerül, megmarad a színház, ha viszont nem, ugyanúgy eladják, mintha semmit nem tettünk volna. Még egy ideig iszogattunk beszélgettünk, végül mindenki hazafelé indult.
Ahogyan hazafelé botorkáltam, találkoztam azzal a lánnyal. Éppen sírdogált az egyik kis utcában, fogalmam sem volt arról mi történhetett vele, így hát megkérdeztem. Meglepte, hogy a semmiből bukkantam fel, de elmondta, hogy az apja semmiképpen nem akarja megvenni a színházat, bárhogyan is kérte. Vigasztalásul megmondtam neki a döntésünket, kicsit fel is vidította a dolog, de nem hagyhattam őt egyedül ilyen szomorúan. Felajánlottam neki, hogy hazakísérem, de nem akart hazamenni. Már besötétedett és hideg is volt. Nem is gondoltam bele, hogy mit mondok neki, de megkérdeztem, hogy nem jönne-e fel a lakásomba, hogy ne kint legyen az utcán. Pár pillanatig csak pislogott rám azokkal a gyönyörű szemeivel, de végül beleegyezett. Ahogy a kis lakórészemhez értünk, kissé elszégyelltem magam. Az ahol én laktam teljesen más volt, mint az, amihez a lány szokott. De ő csak mosolygott rám. Egész éjszaka beszélgettünk, és úgy döntött, hogy szeretne velem jönni a színházhoz reggel. Nem mondhattam neki nemet, így hát másnap vele az oldalamon jelentem meg a hátsó bejáratnál, de nem pont az a látvány fogadott, mint amit vártam. A színésztársaim, mindenki a színház előtt állt és figyelte, ahogy az igazgató mosolyogva kezet ráz, egy nem túl szimpatikus alakkal. Mindenki más tekintete fátyolos, könnyes volt. A mellettem álló lányka is zokogásban tört ki. Így vesztettük el a színházunkat, otthonunkat és így kaptuk meg a Pera Ento könnyei elnevezést is. Hiszen mi voltunk a színház lelke, ami most sírt.
Azóta, a nap óta nagyon sok év telt el. Meghaltak a színészek, a régi és új igazgató, a kedves lány is… És én is. Most itt tengetem a napjaimat a bezárt színház falai között, és azon töprengek, hogy miért számít ennyit a pénz. Az emberek még a lelküket is eladják emiatt, mindent ez a dolog irányít, pedig igazából semmit sem ér. Szeretetet, boldogságot, szerelmet, barátokat, az élet legfontosabb dolgait nem pénzért kapjuk.
Enrique, a Pera Ento színház
fantomja. Ez volnék én.
