2014. február 21., péntek

Hinta a város felett



Egy magányos alak üldögélt, a város felett himbálódzó hintán, közben egy szép piros almát forgatott a kezei között. Sóhajtva az arca elé emelte az almát és feltette neki azt a kérdést, ami már órák óta foglalkoztatta:
- Hé, Alma… Szerinted mindenhol ez fog történni a világon? – mutatott körbe maga körül. A hinta végei nem látszódtak a gyárakból felszálló fekete füsttől, az utcákról pedig felhallatszódott a mentők, rendőrök és tűzoltók szirénáinak a hangja. Még ha csak a gondolataiban is az alma válaszolt neki.
- Fogalmam sincs, hiszen emberek. Kiszámíthatóak, de nem lehet tudni, hogy mit művelnek a környezetükkel. – az alak elhúzta a száját és tovább nézte a város utcáit. Az emberek mindenhol ott voltak. Autókkal siettek hazafelé egymást előzgetve, egymást szidva vagy csak az utcákon sétáltak egyedül vagy társaságban. Nevetgéltek vagy éppen szomorúan kullogtak egymás mellett.  A város megunta, hogy az alak csak nézi nagy szemekkel és dühösen rászólt.
- Te ott fent! Ahelyett hogy szomorú arccal nézelődsz magad körül, akár segíthetnél is.
- Hogyan segítsek innen fentről? – kérdezett vissza gúnyosan. De a város helyett az alma válaszolt.
- Menj le oda és tegyél valamit az emberekkel, hogy ne így bánjanak a saját élőhelyükkel.
- És szerinted ki hallgatna egy ismeretlenre? -  A városból felhangzott egy nagyobb robaj. Mindenki figyelme a zaj forrása felé irányult. Két kocsi rohant egymásba az egyik úton. A körülöttük álló emberek mind telefonáltak vagy ijedten bámultak a roncsokba szorult emberekre.  Pár percen belül a mentők és a rendőrök is megérkeztek, ellátták a sérülteket. Befejezték, amit szoktak és mindenki ment a maga dolgára.
- Látod? Ez történik az emberekkel. Nem figyelnek, bajt okoznak, megsérülnek és meghalnak. – magyarázta az alma. – A világon mindenhol ez történik, és ezen nem lehet változtatni, csak kismértékben javítani.
- Már értem… - mondta az alak. – Hogy tudnánk ezen javítani? Rakjunk ki táblákat? Tartsunk beszédeket?
- Semmi ilyesmit nem kell tenni. Szimplán rá kell döbbenniük, hogy mit veszítenek, ha folytatják ezt a felelőtlen életmódot.
- És mennyi időbe telik, hogy rájöjjenek? – kérdezte a város. Az alma elgondolkozott mielőtt válaszolt volna.
- Talán hetek, hónapok… de évekbe is kerülhet. Attól függ, milyen ütemben teszik a dolgokat.
Az alak elgondolkozott és kissé meglökte magát, így a hinta előre- hátra lebegett a levegőben. Alatta elterült a város, ami már sose lesz teljesen szép és tiszta, mert már beleivódott az a kosz, amit az évek során felhalmoztak.

- Hé… Alma én szeretnék innen elmenni. – mondta az Alak és leugrott a hintájáról majd vissza sem nézve örökre eltűnt a város felől.


2013. december 24., kedd

Boldog karácsonyt!

Nagyon-nagyon boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek! ^^

Valamint kellemes ünnepeket!


Gekko&Coli

2013. november 14., csütörtök

Masquerade

Zene árasztotta el a termet, emberek sorai özönlöttek a tér belseje felé, párokat alkottak, s mikor táncba kezdtek, színes forgatagot alkottak. Hol kék, hol piros.
 A karzat szélén állt, arcát maszk takarta. Pilláit lehunyta, majd egy pillanat múlva ismét szélesre tárta. Fekete, szatén ruha omlott végig karcsú testén, miközben áthajolt a korlát felett.
 Szeme fürgén követte a színes vászon kirajzolódó alakjait. Hamar kiszúrta a szőke és gyönyörű lányt.
 Gabrielle.
 Keze egyre csak szorította a korlát faburkolatát, ereiben pulzált a vér, dühét az adrenalin szította. - Mit képzelt ez a lány? Hogy tehette? – Gondolatai egy emberre fókuszálódtak. Hogy felismerhesse nem kellett hozzá se arc, se szín. Ahogy a táncparketten forgó lány kihúzta magát, fejét tartásba emelte, bárki felismerhette. Egy férfi lépett a szőkeség mögé, nem is telt sok időbe, míg felismerte az arcot: Richard, egykori barátja, akit Gabrielle kegyetlen és önző módszerekkel elvett tőle.
 Az igazat megvallva nem is hiányzott neki, már nem számított a férfi, sosem számított. Egyetlen s utolsó célja a bosszú maradt. Meg is tett mindent, hogy láthassa a félelmet azokban a zöld szemekben. A rettegést. Halált.
 Lábujjhegyre állt, kezeit megfeszítette és megemelkedett.
 Mikor minden ötlete félresiklott, nem maradt más megoldás. Mi kell ahhoz, hogy az emberek féljenek – kérdezgette magától nap s, mint nap, de választ sosem lelt, nem volt senki, hogy azt mondja: én tudom! De nem is tehette meg, hogy megkérdezi valakitől.
 Már régen elhatározta a bosszúját. Az esküjében pedig volt egy elhagyhatatlan rész: bármi áron.
 Ez a bármi ár, pedig határtalan határokat szabott, rengeteg új lehetőség nyílt előtte. Újabb és újabb utak, amelyeket bejárhatott, s mikor mind zsákutcává vált, egy maradt.
 Ezt az egy utat fogja most bejárni – vagy ugrani.
 A ruha tervezője egy zseni volt, ehhez nem fér kétség, a lány olyan könnyedén emelte fel magát a korlát széléhez, mint még soha. Súlytalan volt, s amikor az immár cipő nélküli, harisnyába burkolt lába megérintette a hűvös fémet, szája elégedett mosolyra húzódott.
 Lepillantott. Alatta a tömeg egyre fürgébb tempóban hajszolta magát, pörögtek, akár egy örvény.
 Ha ez örvény, gondolta szemét lehunyva, akkor szippantson magába… örökre.
 Fellendítette másik lábát, és immár mindkettő a korláton taposott. Pár másodpercbe telt, míg elvesztette egyensúlyát. Ekkor bokája átbillent a semmibe.
 - Bármely úton – suttogta elkeseredetten a lány, ahogy a halálfélelem úrrá lett rajta.
 A tömeg hirtelen feloszlott, sikoltozások zaja árasztotta el a termet, haja uszályt alakított mögötte, ruhája rácsavarodott lábára, a levegő az arcába vágott, de ő csak egyenesen a szőke Gabrielle rémült arcába meredt.
 És földet ért.

 Meglepetten pillantott fel a maszkos arcú férfi kérőre, aki egy szál vörös rózsát tartva a kezében, enyhén meghajolt.
 - Felkérhetem?
 A lány pislogott, majd felpillantott a karzatra. Senki sem állt ott. A tömeg még mindig fesztelenül táncolt, ünnepelt.
 Ő…
 - Élek.
 - Nos, mint minden ember a teremben.
 A férfi mély hangjára ráeszmélt, hogy gondolatait ki is mondta.
 - Sajnálom, azt hiszem, most nemet kell mondanom.
 A fejét rázva elhátrált, utat keresve a falnál.
 Mi történt az előbb? Csak nem elképzelte, ahogy leugrik és meghal? Ez… őrültség.
 Mielőtt messzebb juthatott volna egy kar ragadta meg az övét és visszapördítette, egyenesen a férfi ölelésébe.
 - Ne meneküljön. – Az álarc mögött kék szempárt fedezett fel. – Anna.
 - Kicsoda maga? – Kérdezte elnémulva, ahogy az ismeretlen szája mosolyra húzódott, lélegzetelállítóan.
 - Ha eljön, az ideje elárulom. De most – nem hagyva időt az ellenkezésre belékarolt, és kivezette a tömegbe, együtt egy fekete foltot alkotva a tömegben, a rengeteg pulzáló és rikító szín között -, táncoljon velem.
 Élek, gondolta, ahogy a maszk mögött megbúvó arcot nézte, úgy, mint még soha.



2013. október 19., szombat

Újjászületés

 Lassan, szinte lágyan süllyedtem lefelé, a víz feneke felé. Hajam körbelengte az arcom, kezeim kifehéredve lebegtek mellettem, mint egy tehetetlen bábu darabjai. Nem éreztem a lábaim, szemem homályosan és vakon meredt előre, keresve valamit. Akármit.
 A nap fénye ezer kristályként tört meg a víz felszínén, akár a legtisztább gyöngyök. Úgy éreztem, mintha a sugarak a bőrömig érnének, gyengéden becézgetve a bőröm.
 Belenyugodtam a halálba. Már nem féltem, nem volt mitől.
 Nem érzékeltem a hullámok őrült játékát a fejem felett, nem éreztem semmit csak bizsergető boldogságot.
 Boldog voltam? Ez nem biztos, mégis, így visszagondolva úgy éreztem magam, mint régen, amikor az erdei kis ház körül szaladgáltam testvéreimmel, s sokat nevetve úsztam a kerti tóban.
 „Örökké vigyázok rád” – egy elszomorító ígéret, de aki ezt mondta már rég messze jár, nagy valószínűséggel már csak eszébe sem jutok.
 Örökké. Számít ez valamit? Az emberek olyan könnyen meghalnak. Úgy ahogy most én is, soha senki sem fog keresni, csupán egy emlék leszek a múltból, aki kilökte a kezedből a hot dog-ot, vagy elkért egy tollat, de az is lehet, hogy úgy emlékszel majd rám, mint egy lányra, akit néha láttál a lottózóban.
 Egy emlékkép leszek, semmi több.
 Nem volt elég időm, hogy nyomot hagyjak ezen a világon. Alig húsz év, mi az a több ezer között? Nem lettem olyan, mint Vivaldi, de olyan sem, mint azok a névtelenek, akik a háborút vívták a hazájukért, és legfőképp nem lettem Arisztotelész. Még csak meg sem közelítettem.
 Egy senki vagyok, aki magányosan, egyedül hal meg.
  Ahogy egyre mélyebbre kerültem, felettem elsötétedett a vízfelszín, a levegőm vészesen fogyott, csupán pár másodpercnyi túlélési lehetőségem maradt.
 Hiába vártam a végét a szenvedésemnek, amit a levegőszomj okozott, az nem jött, csak egyre fájdalmasabbá és szívszorítóbbá vált.
 Nem pergett le előttem az életem, nem láttam rég meghalt emberek szellemeit, de ott volt bennem egy néma kérés.
 Emlékezzen rám valaki.
 Mivel ez már lehetetlen volt, kínos fuldoklásom közepette a szeretteimről gondolkodtam.
 Apám hét éves koromban elhagyott minket. Alkoholista volt.
 Anyám a szégyen elől menekülve tökéletes gyereket akart csinálni belőlem. A saját képére.
 Testvéreim apámat követve otthagytak minket, amint tudtak.
 Barátaim sem.
 Idegen voltam a saját életemben.
 Buborékok szakadtak fel a számból, ahogy az utolsó lélegzetemet elengedtem; nem vágytam többé a küzdésre.  
 Bárcsak meghalnék! Már nincs sok, érzem, mégis látom a felszínt, az ernyedt, bekékült kezeimet, aranyszőkéből kifakult hajamat. Egy hulla voltam, aki lélegzett.  
 A szemem nyitva maradt, de én… lassan megvakultam. Láttam, de nem értettem a képet, ami elém tárult.
 A fejem elfordult, ahogy a víz nekicsapta egy, a víz mélyén elbúvó sziklának. Vöröslő vér keringett körülöttem. Halak siklottak el a testem mellett. Üres kólásüvegek gabalyodtak a hajamba, egy kitépett füzetlap lebegett el felettem. Kézírás volt rajta, egy fiú így, személytelenül szakított a barátnőjével.
 Szegény lány. Vajon vele együtt van a hullámsírban ez a papír? Ő is úgy szenvedett, mint én?
 Erős hullámok ragadták meg a felkarom és a derekam.
 Nem láttam, de éreztem, ahogy emelkedek, a fényes kristályok a felszín felől újra az arcomat cirógatták.
 Az agyam egy utolsó képpel búcsúzott: egy gyönyörű fiú arca, közel az enyémhez, mindketten a felszín felé emelkedünk. Gyorsan. Hirtelen. Tengerkék szemeivel rám pillant, látja, hogy őt nézem, hogy élek. Egyre közelebb ér a fény, én pedig elégedetten búcsúzom az angyalomtól.
 Mikor már érzem, hogy az utolsó húrja az életemnek elpattan bennem, a szívem feladja a küzdelmet, egy utolsó dobbanással megáll.

 Hűs fuvallat simogatja meg a bőrömet.
 Az első lélegzet karcolja a légcsövem és tüdőm. A fájdalomtól a szám elnyílik, sikoltani akarok, de a hangom annyira rekedt, hogy a beúszó levegő egyetlen pillanat alatt elhagyja a tüdőmet. Nem akarok újra levegőt venni, de az kényszerűen ismét lecsúszik a torkomon.
 Már nem emlékszem semmire.
 Ki vagyok én? Mi a nevem? Mit keresek itt?
 Az egyetlen dolog, amit az agyam mentőövként sugároz: az angyali arc, amely most is előttem van.
 Mozog a szája.
 Még mindig a vízben vagyunk, vagy az csak szeme színe?
 A fülem süketen várja a hangot, de minden csöndes. A látóteremben homályos foltok úsznak át.
 Az egyetlen biztos pontom gyengéden átölel és a part felé húz, messze, minél messzebb az émelyítő víz mélységétől.


2013. október 17., csütörtök

Hoyte

 A fiú egy utolsó lökéssel arrébb dobta a szénakazal maradványit, majd óvatosan, de biztos kézzel a falhoz támasztotta a vasvillát. Hegyes végei belemélyedtek a döngölt földbe.
 - Dante!
 A fiú elkapta a tekintetét a földbe mélyedt patanyomoktól, és kihajolt az pajta takarásából.
 - Dante, kérlek, keresd meg a kicsiket!
 Anyja idegesen beletörölte kezét a szürkés anyagba, amit már ellepett a motorolaj.
 - Na, szedd már a lábad!
 Lassan felvonta a szemöldökét, kezei megálltak a törölgetésben és a derekára estek. A feje lassan félrebillent.
 - Mi ez a csendesség, Danny? Eredj! – Viccelt az anyja.
 Mikor a fiú elhátrált pár lépést, majd futásnak eredt, a nő a szemét forgatva tért vissza munkájához. Majd egy utolsó, szomorúsággal teli pillantást vetett utána.

 A széltől lengedező fű simogatta Dante lábát. Kezét kinyújtotta, ujjait széttárta; lassú léptekkel gázolt át a mezőn. Minden csendes volt. Nyugodt. Békés. De olyan magányos.

 A fiú úgy érezte, szinte széttépi őt a sok rázúduló érzés. Már egy ideje így mentek a dolgok. Egy reggel felkelt és annyi hideg és meleg áramlott a szívébe, hogy teljesen megőrült. De ez az őrület gyönyörű volt. A színek erősen vibráltak, a hangok fület sértő hangossággal tépték, mint egy szélvihar a fákat, a tapintás szinte felhorzsolta a bőrét. Ez mind olyan kielégítő volt. Mintha az eddigi élete során egy mély álomban aludt volna. Egy olyan mély álomban, amibe a legerősebb fény sem hatol be. 
 Most pedig itt volt, mintha egy nap végre kinyitotta volna a szemét. Meglátta a tanyán túli életet, a magány szívfakasztó szépségét. De ugyanekkor megérezte az összes fájdalmat. Ezen a réten pedig olyan sok magány volt, hogy Dante szíve vadul lüktetett, ösztöne azt súgta, szinte karmolta az elméjét: menjen innen. Bárhová. Csak el.
 Valami azonban vonzotta is. Egy apró érzés hulláma, ennyi. Semmi több.
 Dante egy éve jött rá, hogy ő más. Különleges. – Ahogy a pszichológus mondta.
 Érezte mások érzéseit. De ezt képtelen volt a tudtukra adni. Hiába tolult a nyelve hegyére a sok szó, mondat, képtelen volt rá, hogy egyet is kimondjon. 
 Csak volt.
 Egyedül az őt körülvevő gyenge, de egyben elpusztíthatatlan buborékban. 
 Némán.
 Fű zörgése zavarta meg a természet ügyködését. Dante éberen figyelt, egyik lába még előrébb volt, mint a másik: látszott, hogy séta közben torpant meg. De ahogy ő megállt, a fű egyre csak jobban zörgött, recsegett egy helyen. A fiú szemét odafüggesztette, keze viszketett úgy várta, hogy előtűnjön a veszély.
 Fekete fürtökkel keresztezett arc emelkedett fel a fűből. Dante meghökkent, szívverése a torkában dobogott, ahogy nézte a lányt, aki lassan, nyugodtan ült fel a fűben. Selymes haja vadul göndörödő tincsekben esett a vállára. Telis-tele sárral és gallyakkal. 
 Szemhéja megrebbent, szempillái lassan elváltak egymástól. A hófehér írisz által körülölelt pupilla tenyérnyire tágult, majd egy olyan apró pontba húzódott össze, akár egy gombostű feje.
 Dante hátrahúzta az előrébb maradt lábát.
 Egy apróbb gally roppant szét a csizmája alatt.
 A fekete hajú lány, elfordította a fejét, tekintete a fiúéba fúródott. A fiú ajkai elváltak, mondani akart valamit. De a tüdejéből simán kiáramlott a levegő, nyelve ernyedten maradt a szájában, hang nem jött ki a torkán. Mint bármikor máskor.
 A lány felállt, hófehér, hímzett ruhája rátekeredett a lábára. Léptei közben haja a derekát simogatta, a fiú szinte meg akarta simogatni a tincseket.
 - Ne! – Szólt rá kissé fojtott és rekedtes hangon a fekete szépség.
 Kezét Dante arcához érintette, ujjbegyeiből áradt a meleg. A fiút furcsa nyugodtság kerítette hatalmába. A lány keze meleg volt és puha. Megnyugtató. Valami, amiből nem a magány áradt. Csupán… boldogság.
 - Nem kell beszélned, Érző. Értelek így is.
 Pillái megrebbentek, ahogy végigvezette arcán a tekintetét. Pupillája kellemesen kikerekedett.
 Dante reménykedve és kérdőn pillantott le rá. A lány lassan elmosolyodott olyan angyalian, amiről a fiú tudta, hogy ennél szebbet sosem lát többé.
 - A nevem Hoyte.


2013. október 11., péntek

A világ teteje

 A szüleim újabb veszekedését hallgatva kuporogtam az ágyamban. Már tizenöt éves elmúltam, de mindig ezt tettem, ha anya és apa hajba kaptak. Mint általában, most is valami apróság miatt zengett tőlük a ház. Mostanában egyre többször fordult elő ilyesmi, már a szemem láttára is veszekedtek. Mindkettőjüket nagyon szerettem, de az állandó vitáik rám is rossz hatással voltak. És aznap életemben először engedély nélkül eljöttem otthonról, már nem érdekelt, hogy megbüntetnek vagy leszidnak, csak minél távolabb akartam kerülni a kiabálástól. Felkaptam az edzőcipőmet, kimásztam az ablakon, és bár éreztem némi bűntudatot nem álltam meg. Amint kiértem az utcára teljes erőmből rohanni kezdtem valamilyen irányba. Egy kis faluban éltünk, amit mindenfelől erdő vett körül. Szerettem itt élni, mert minden nagyon békés volt, kivéve a házunk.
 Amikor legközelebb utat engedtem a gondolataimnak, már az erdő mélyén jártam. Kicsit lassítottam és rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Mindig is rossz volt a tájékozódó képességem, de zavaros fejjel még rosszabb volt. Forgolódtam egy kis ideig, majd megindultam egy szimpatikusnak tűnő irályba. A nap már lemenőben lehetett, mert, ahogy haladtam egyre sötétebb lett. Kezdtem nagyon bepánikolni, de tudtam, hogy ha megállok, nem leszek képes újra elindulni. Szinte futottam és minden apró neszre odakaptam a fejem. Mikor egy kis fényt pillantottam meg magam előtt, még jobban kapkodni kezdtem a lábaimat, szinte orra buktam. Amikor elértem a fényt egyszerre öntött el csalódottság, meglepettség és ámulat. Igaz, hogy nem a kiutat találtam meg, de a világ leggyönyörűbb kilátása tárult a szemem elé. A hegy mögé lebukó nap vöröses fénybe vonta a felhőket és az őszi színekben pompázó fákat. Egy hegyi kilátót fedezhettem fel, mert a szirt szélét egy kis fakerítés zárta le, és egy magányosan álldogáló padról lehetett csodálni a kilátást. Nem is tudtam, hogy a közelben van egy kilátó, ezért ámulva gondoltam bele, hogy ezentúl bármikor láthatom ezt a szép dolgot.
 A kábulattól nem is vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Csak amikor egy kisebb sóhaj csapta meg a fülemet, akkor pillantottam körbe. Az egyik fánál egy alak ácsorgott a naplementét bámulva. Hátát a fa törzsének támasztotta, kezét a farmerja zsebében tartotta. Rövid ujjú pólójának kapucniját teljesen az arcába húzta ezért nem sokat tudtam kivenni belőle. Nem vette észre, hogy ott vagyok, teljesen elmerült a gondolataiban. Merengve néztem, amikor hirtelen hátrafordult. Valószínűleg megérezte, hogy társasága akadt. Amint felfogta, hogy mit lát azonnal el akart menni, de utána kiabáltam.
 - Hé! Várj egy kicsit, kérlek. – Megtorpant és visszafordult. Nem láttam a szemeit, de éreztem, ahogyan végigmér.
 - Mit szeretnél? – Kérdezte kis gondolkodási idő után. Nagyon kellemes, mély hangja volt. Nem jött közelebb, ezért én tettem felé pár lépést, de azonnal megfeszült a teste.
 - Eltévedtem. Meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk? – tettem fel neki a kérdésemet. Úgy festett, hogy nem igazán érti a helyzetet, de azért válaszolt.
 - A Skarlát-hegyen.
 Döbbenten a homlokomra csaptam és elnevettem magam. Kissé riadtan pillantott rám, de nem ment el.
 - Teljesen bepánikoltam, hogy eltévedtem, közben pedig alig két kilométerre vagyok a falumtól. – Nevettem továbbra is a saját butaságomon.
 - A közelben laksz?
 - Igen, egy közeli faluban. Csak elfutottam otthonról és itt kötöttem ki.
 - Értem.
 - Elion vagyok. – Mutatkoztam be neki és kezet akartam vele fogni. Ránézett a kezemre, de nem fogta meg.
 - Caleb. – Zavartan visszahúztam a karom és motyogtam egy bocsánatkérés szerűséget. Gondolhattam volna, hogy ha közelebb nem jön, akkor a kezemet se fogja megfogni.
 - Nem… Én sajnálom… – Vette ki a zsebéből a jobb kezét és felém nyújtotta.   Egy kicsit elfordította a fejét, amikor mosolyogva kezet ráztam vele. Mintha félt volna az érintésemtől. Akkor vettem észre, hogy még nálam is fehérebb a karja.
 - Akkor azt hiszem, jobb, ha hazamegyek… Szüleim biztosan aggódnak. – Magyaráztam neki. Látszott rajta, hogy egy kicsit őrlődik, de végül megszólalt.
 - Elkísérlek egy darabon. Veszélyes éjszaka egyedül. – Utalt arra, hogy a nap már egy ideje eltűnt. Eszembe jutott a szüleim veszekedése és hogy le fognak szidni, így már nem volt kedvem hazamenni. Caleb valószínűleg észrevette, hogy valami történt, ezért csak meredten nézett rám, mintha próbálná kitalálni a gondolataimat.
 - Mi a baj?
 - Inkább maradnék még egy kicsit. – Mosolyogtam rá kissé erőltetetten. A válaszomon elgondolkodott, majd leült a padra.
 - Azt mondtad, hogy elfutottál otthonról. Miért? – Szinte unottan tette fel a kérdést, de úgy éreztem elmondhatom neki. Leültem mellé és mesélni kezdtem.
 - A szüleim nagyon sokat veszekednek. Csak távol akartam kerülni a vitáktól…
 - …mert úgy érezted, hogy nem bírod tovább. – Fejezte be helyettem a mondatot. Meglepetten ránéztem, de nem mondott semmit, hanem maga elé bámult.
 - Honnan tudod ezt?
 - Mielőtt idejöttél, azon gondolkoztam, hogy nem kéne többször elfutnom a beszólások miatt. Az én szüleim is veszekednek... miattam. Tehát megértem, hogy miről beszélsz. – Az utolsó mondatnál lehúzta kapucniját. A naplementénél is lélegzetelállítóbb volt látvány. Caleb haja az arcába hullott, kissé hosszú és kócos volt, de természetellenesen fehér. Nem nézett rám, de én le se tudtam róla venni a szemem.
 - Nem akarok többé emiatt bujdosni az emberek elől. A szüleim egymást hibáztatják, azért amiért így születtem, albínónak. De már meguntam a vitákat. Meg akarom velük beszélni, nem tudom nálatok mi történt, de remélem te is ezt teszed. – a beszéde tömör volt, mégis szíven ütött. Itt sajnálom magam, amiért a szüleim civakodnak, miközben másnak nagyobb a problémája.  Egy megvető kis zaj hozott vissza a valóságba. Caleb megrázta a fejét és végre rám nézett. A szeme szinte fehér volt kicsit kékes, de nem rémisztő, ami a legjobban meglepett, hogy hihetetlenül helyes volt.
 - Hogy ezt most elmondtam, valamiért még bátrabbnak érezem magam. Köszönöm. – egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet arra a mosolyra. A hajammal próbáltam rejteni az arcom vörösségét.
 - Én is köszönöm. Segítettél. – Nyögtem ki végre. Hallottam, ahogy felkel mellőlem, ezért felnéztem rá.
 - Menjünk haza. – Kinyúlt, hogy felsegítsen. Óvatosan hagytam, hogy felhúzzon.
  Az erdőben előttem haladt, de végig fogta a kezemet. Miközben a haját néztem azon tűnődtem, hogy most már mindkettőnk életében van egy biztos pont, amire támaszkodhatunk a bajban. A világ tetején éreztem magam. Könnyűnek és súlytalannak tűnt minden, hiszen ott voltunk egymásnak.




2013. szeptember 25., szerda

Pera Ento könnye

A Pera Ento színház fantomja.
 Ez volnék én.


100 évvel ezelőtt építették meg az eredeti színházépületet. Megnyitása után én is csatlakoztam a színészekhez. A színházat eredetileg a gazdagabb rétegek embereinek szórakoztatására szánták, de az igazgató jobbnak látta, hogy ha a szegényebb embereket is beengedik, így szimpatikusabb lesz a hely, az emberek szemében. 20 évvel miután üzemelni kezdett, a színház a fénykorát élte. Szerencsére tanúja lehettem, ennek a csodálatos időszaknak.
   Az emberek boldogan jártak be az előadásokra, nap, mint nap. A színdarabok végén, mindig hatalmas tapsot kaptunk, és mindenfelé mosolygó arcokat láttunk a nézőtéren. Olyan boldog volt mindenki, színészek és nézők egyaránt. De a magasságokból egyből a mélybe zuhantunk. A színház igazgatója azt a tervet tűzte ki saját céljául, hogy eladja a Pera Ento-t és kiköltözik Amerikába. Természetesen az emberek azonnal árajánlatokat tettek az épületre és a hozzá kapcsolódó dolgokra. Egyre magasabbra vitték az árat, aminek az igazgató nagyon örült. Mi viszont a háttérből szörnyülködtünk, mind tudtuk azt, amit az igazgató képtelen volt meglátni. Hogy ha a színház máshoz kerül, nincs arra garancia, hogy az majd nem akarja megváltoztatni az előadások stílusát. Ez pedig mindennek a végét jelentené. Könyörögtünk, kérleltük az igazgatót, hogy ne adja el a Pera Ento-t, de ránk se hederített. Neki már csak a pénz és a saját jövője számított. Nem jelentett már semmit sem számára, amit a színház elért. Elfelejtette az emberek mosolyát, a tapsot, azt a sok boldogságot. Egyre nagyobb félelemmel tekintettünk a színház jövőjére. A munkánk, a megélhetésünk is pengeélen táncolt. Az igazgató irodájából egyre híresebb, befolyásosabb és természetesen gazdagabb emberek jöttek ki. Mindannyian azzal a szándékkal jöttek, hogy megkaparintják a Pera Ento-t. Ha valamelyikünknek lett volna elég pénze, azonnal megvette volna a színházat, de még ha az összes pénzünket beadtuk volna, se lett volna elég.
   Egyszer viszont úgy tűnt, hogy felcsillant a remény, hogy a színház jó kezekbe kerüljön. Az egyik vevő egy fiatal lánnyal jelent meg az igazgató úr előtt. A lány álmélkodva nézett körbe a színpadon. Annyit hallottunk, hogy mosolyogva meséli az idősebb férfinak, hogy milyen gyönyörű volt az egyik előadás, amit itt látott, és hogy még sok- sok ilyen színdarabot szeretne látni. A lány azonnal belopta magát a szívünkbe, nemcsak azért mert gyönyörű volt a szőke fürtjeivel és kristálytiszta zöld szemével. Látszott rajta, hogy valóban érdekli őt a színházunk. Sajnos ő is észrevette, hogy milyen nagy figyelemmel fordul felé kis társaságunk, de nem húzta fel az orrát, mint a többi gazdag csemete, hanem kedvesen ránk mosolygott. Viszont egy héttel a látogatásuk után kiderült, hogy mégsem fogják megvenni a színházat. Lelkileg mind összetörtünk, elvesztettük reményünket, mindenünket. Az a fiatal lány pár nap múlva újra megjelent, de ezúttal hozzánk jött. Az ott dolgozók bejáratánál várt ránk, a sírás határán volt. Mindenkivel beszélni szeretett volna. Elmesélte, hogy hallotta mit terveznek a színházzal és ezért kérte az apját, hogy vegyék meg a színházat, nem akarta, hogy elrontsák. Teljesen meglepett minket ezzel az őszinte történetével, de mi is beláttuk, hogy nem lehet már mit tenni. A lánynak volt még egy igen kockázatos ötlete, de úgy gondolta beválhat. Megkért minket, hogy másnap ugyanott találkozhassunk. Persze mindenki rögtön beleegyezett a nem mindennapi találkozóba. Betartotta a szavát és másnap is megjelent nálunk. Már égtünk a kíváncsiságtól, tudni akartuk mi lehet a terve. Nem kellett sokat várnunk, amint odaért rögtön mondani kezdte. Az ötlete pedig nem volt más, mint hogy alakítsunk ki egy csoportot, ami tiltakozik a színház eladása ellen. Belegondolva, semmit nem veszíthettünk ezzel. Csupán annyit kellett tennünk, hogy a maradék előadások elején és végén megkérnénk a nézőket, hogy ne engedjék, hogy a színház más ember kézébe kerüljön. Rövid gondolkozási időt kértünk fiatal cinkostársunktól, aki csak annyit mondott, hogy minden este imádkozni fog a sikerünkért. A munkaidőnk lejárta után mindannyian beültünk az egyik közeli kocsmába, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mondanám, hogy sokáig tanakodtunk a válaszon, de igazából már legbelül mindenki tudta a választ. Beleegyeztünk a dologba. Ha sikerül, megmarad a színház, ha viszont nem, ugyanúgy eladják, mintha semmit nem tettünk volna. Még egy ideig iszogattunk beszélgettünk, végül mindenki hazafelé indult.
  Ahogyan hazafelé botorkáltam, találkoztam azzal a lánnyal. Éppen sírdogált az egyik kis utcában, fogalmam sem volt arról mi történhetett vele, így hát megkérdeztem. Meglepte, hogy a semmiből bukkantam fel, de elmondta, hogy az apja semmiképpen nem akarja megvenni a színházat, bárhogyan is kérte. Vigasztalásul megmondtam neki a döntésünket, kicsit fel is vidította a dolog, de nem hagyhattam őt egyedül ilyen szomorúan. Felajánlottam neki, hogy hazakísérem, de nem akart hazamenni. Már besötétedett és hideg is volt. Nem is gondoltam bele, hogy mit mondok neki, de megkérdeztem, hogy nem jönne-e fel a lakásomba, hogy ne kint legyen az utcán. Pár pillanatig csak pislogott rám azokkal a gyönyörű szemeivel, de végül beleegyezett. Ahogy a kis lakórészemhez értünk, kissé elszégyelltem magam. Az ahol én laktam teljesen más volt, mint az, amihez a lány szokott. De ő csak mosolygott rám. Egész éjszaka beszélgettünk, és úgy döntött, hogy szeretne velem jönni a színházhoz reggel. Nem mondhattam neki nemet, így hát másnap vele az oldalamon jelentem meg a hátsó bejáratnál, de nem pont az a látvány fogadott, mint amit vártam. A színésztársaim, mindenki a színház előtt állt és figyelte, ahogy az igazgató mosolyogva kezet ráz, egy nem túl szimpatikus alakkal. Mindenki más tekintete fátyolos, könnyes volt. A mellettem álló lányka is zokogásban tört ki. Így vesztettük el a színházunkat, otthonunkat és így kaptuk meg a Pera Ento könnyei elnevezést is.   Hiszen mi voltunk a színház lelke, ami most sírt.
   Azóta, a nap óta nagyon sok év telt el. Meghaltak a színészek, a régi és új igazgató, a kedves lány is… És én is. Most itt tengetem a napjaimat a bezárt színház falai között, és azon töprengek, hogy miért számít ennyit a pénz. Az emberek még a lelküket is eladják emiatt, mindent ez a dolog irányít, pedig igazából semmit sem ér. Szeretetet, boldogságot, szerelmet, barátokat, az élet legfontosabb dolgait nem pénzért kapjuk.



Enrique, a Pera Ento színház fantomja. Ez volnék én.