Újjászületés

 Lassan, szinte lágyan süllyedtem lefelé, a víz feneke felé. Hajam körbelengte az arcom, kezeim kifehéredve lebegtek mellettem, mint egy tehetetlen bábu darabjai. Nem éreztem a lábaim, szemem homályosan és vakon meredt előre, keresve valamit. Akármit.

 A nap fénye ezer kristályként tört meg a víz felszínén, akár a legtisztább gyöngyök. Úgy éreztem, mintha a sugarak a bőrömig érnének, gyengéden becézgetve a bőröm.

 Belenyugodtam a halálba. Már nem féltem, nem volt mitől.

 Nem érzékeltem a hullámok őrült játékát a fejem felett, nem éreztem semmit csak bizsergető boldogságot.

 Boldog voltam? Ez nem biztos, mégis, így visszagondolva úgy éreztem magam, mint régen, amikor az erdei kis ház körül szaladgáltam testvéreimmel, s sokat nevetve úsztam a kerti tóban.

 „Örökké vigyázok rád” – egy elszomorító ígéret, de aki ezt mondta már rég messze jár, nagy valószínűséggel már csak eszébe sem jutok.

 Örökké. Számít ez valamit? Az emberek olyan könnyen meghalnak. Úgy ahogy most én is, soha senki sem fog keresni, csupán egy emlék leszek a múltból, aki kilökte a kezedből a hot dog-ot, vagy elkért egy tollat, de az is lehet, hogy úgy emlékszel majd rám, mint egy lányra, akit néha láttál a lottózóban.

 Egy emlékkép leszek, semmi több.

 Nem volt elég időm, hogy nyomot hagyjak ezen a világon. Alig húsz év, mi az a több ezer között? Nem lettem olyan, mint Vivaldi, de olyan sem, mint azok a névtelenek, akik a háborút vívták a hazájukért, és legfőképp nem lettem Arisztotelész. Még csak meg sem közelítettem.

 Egy senki vagyok, aki magányosan, egyedül hal meg.

  Ahogy egyre mélyebbre kerültem, felettem elsötétedett a vízfelszín, a levegőm vészesen fogyott, csupán pár másodpercnyi túlélési lehetőségem maradt.

 Hiába vártam a végét a szenvedésemnek, amit a levegőszomj okozott, az nem jött, csak egyre fájdalmasabbá és szívszorítóbbá vált.

 Nem pergett le előttem az életem, nem láttam rég meghalt emberek szellemeit, de ott volt bennem egy néma kérés.

 Emlékezzen rám valaki.

 Mivel ez már lehetetlen volt, kínos fuldoklásom közepette a szeretteimről gondolkodtam.

 Apám hét éves koromban elhagyott minket. Alkoholista volt.

 Anyám a szégyen elől menekülve tökéletes gyereket akart csinálni belőlem. A saját képére.

 Testvéreim apámat követve otthagytak minket, amint tudtak.

 Barátaim sem.

 Idegen voltam a saját életemben.

 Buborékok szakadtak fel a számból, ahogy az utolsó lélegzetemet elengedtem; nem vágytam többé a küzdésre.  

 Bárcsak meghalnék! Már nincs sok, érzem, mégis látom a felszínt, az ernyedt, bekékült kezeimet, aranyszőkéből kifakult hajamat. Egy hulla voltam, aki lélegzett.  

 A szemem nyitva maradt, de én… lassan megvakultam. Láttam, de nem értettem a képet, ami elém tárult.

 A fejem elfordult, ahogy a víz nekicsapta egy, a víz mélyén elbúvó sziklának. Vöröslő vér keringett körülöttem. Halak siklottak el a testem mellett. Üres kólásüvegek gabalyodtak a hajamba, egy kitépett füzetlap lebegett el felettem. Kézírás volt rajta, egy fiú így, személytelenül szakított a barátnőjével.

 Szegény lány. Vajon vele együtt van a hullámsírban ez a papír? Ő is úgy szenvedett, mint én?

 Erős hullámok ragadták meg a felkarom és a derekam.

 Nem láttam, de éreztem, ahogy emelkedek, a fényes kristályok a felszín felől újra az arcomat cirógatták.

 Az agyam egy utolsó képpel búcsúzott: egy gyönyörű fiú arca, közel az enyémhez, mindketten a felszín felé emelkedünk. Gyorsan. Hirtelen. Tengerkék szemeivel rám pillant, látja, hogy őt nézem, hogy élek. Egyre közelebb ér a fény, én pedig elégedetten búcsúzom az angyalomtól.

 Mikor már érzem, hogy az utolsó húrja az életemnek elpattan bennem, a szívem feladja a küzdelmet, egy utolsó dobbanással megáll.

 Hűs fuvallat simogatja meg a bőrömet.

 Az első lélegzet karcolja a légcsövem és tüdőm. A fájdalomtól a szám elnyílik, sikoltani akarok, de a hangom annyira rekedt, hogy a beúszó levegő egyetlen pillanat alatt elhagyja a tüdőmet. Nem akarok újra levegőt venni, de az kényszerűen ismét lecsúszik a torkomon.

 Már nem emlékszem semmire.

 Ki vagyok én? Mi a nevem? Mit keresek itt?

 Az egyetlen dolog, amit az agyam mentőövként sugároz: az angyali arc, amely most is előttem van.

 Mozog a szája.

 Még mindig a vízben vagyunk, vagy az csak szeme színe?

 A fülem süketen várja a hangot, de minden csöndes. A látóteremben homályos foltok úsznak át.

 Az egyetlen biztos pontom gyengéden átölel és a part felé húz, messze, minél messzebb az émelyítő víz mélységétől.

Hoyte

 A fiú egy utolsó lökéssel arrébb dobta a szénakazal maradványit, majd óvatosan, de biztos kézzel a falhoz támasztotta a vasvillát. Hegyes végei belemélyedtek a döngölt földbe.

 - Dante!

 A fiú elkapta a tekintetét a földbe mélyedt patanyomoktól, és kihajolt az pajta takarásából.

 - Dante, kérlek, keresd meg a kicsiket!

 Anyja idegesen beletörölte kezét a szürkés anyagba, amit már ellepett a motorolaj.

 - Na, szedd már a lábad!

 Lassan felvonta a szemöldökét, kezei megálltak a törölgetésben és a derekára estek. A feje lassan félrebillent.

 - Mi ez a csendesség, Danny? Eredj! – Viccelt az anyja.

 Mikor a fiú elhátrált pár lépést, majd futásnak eredt, a nő a szemét forgatva tért vissza munkájához. Majd egy utolsó, szomorúsággal teli pillantást vetett utána.

 A széltől lengedező fű simogatta Dante lábát. Kezét kinyújtotta, ujjait széttárta; lassú léptekkel gázolt át a mezőn. Minden csendes volt. Nyugodt. Békés. De olyan magányos.

 A fiú úgy érezte, szinte széttépi őt a sok rázúduló érzés. Már egy ideje így mentek a dolgok. Egy reggel felkelt és annyi hideg és meleg áramlott a szívébe, hogy teljesen megőrült. De ez az őrület gyönyörű volt. A színek erősen vibráltak, a hangok fület sértő hangossággal tépték, mint egy szélvihar a fákat, a tapintás szinte felhorzsolta a bőrét. Ez mind olyan kielégítő volt. Mintha az eddigi élete során egy mély álomban aludt volna. Egy olyan mély álomban, amibe a legerősebb fény sem hatol be. 

 Most pedig itt volt, mintha egy nap végre kinyitotta volna a szemét. Meglátta a tanyán túli életet, a magány szívfakasztó szépségét. De ugyanekkor megérezte az összes fájdalmat. Ezen a réten pedig olyan sok magány volt, hogy Dante szíve vadul lüktetett, ösztöne azt súgta, szinte karmolta az elméjét: menjen innen. Bárhová. Csak el.

 Valami azonban vonzotta is. Egy apró érzés hulláma, ennyi. Semmi több.

 Dante egy éve jött rá, hogy ő más. Különleges. – Ahogy a pszichológus mondta.

 Érezte mások érzéseit. De ezt képtelen volt a tudtukra adni. Hiába tolult a nyelve hegyére a sok szó, mondat, képtelen volt rá, hogy egyet is kimondjon. 

 Csak volt.

 Egyedül az őt körülvevő gyenge, de egyben elpusztíthatatlan buborékban. 

 Némán.

 Fű zörgése zavarta meg a természet ügyködését. Dante éberen figyelt, egyik lába még előrébb volt, mint a másik: látszott, hogy séta közben torpant meg. De ahogy ő megállt, a fű egyre csak jobban zörgött, recsegett egy helyen. A fiú szemét odafüggesztette, keze viszketett úgy várta, hogy előtűnjön a veszély.

 Fekete fürtökkel keresztezett arc emelkedett fel a fűből. Dante meghökkent, szívverése a torkában dobogott, ahogy nézte a lányt, aki lassan, nyugodtan ült fel a fűben. Selymes haja vadul göndörödő tincsekben esett a vállára. Telis-tele sárral és gallyakkal. 

 Szemhéja megrebbent, szempillái lassan elváltak egymástól. A hófehér írisz által körülölelt pupilla tenyérnyire tágult, majd egy olyan apró pontba húzódott össze, akár egy gombostű feje.

 Dante hátrahúzta az előrébb maradt lábát.

 Egy apróbb gally roppant szét a csizmája alatt.

 A fekete hajú lány, elfordította a fejét, tekintete a fiúéba fúródott. A fiú ajkai elváltak, mondani akart valamit. De a tüdejéből simán kiáramlott a levegő, nyelve ernyedten maradt a szájában, hang nem jött ki a torkán. Mint bármikor máskor.

 A lány felállt, hófehér, hímzett ruhája rátekeredett a lábára. Léptei közben haja a derekát simogatta, a fiú szinte meg akarta simogatni a tincseket.

 - Ne! – Szólt rá kissé fojtott és rekedtes hangon a fekete szépség.

 Kezét Dante arcához érintette, ujjbegyeiből áradt a meleg. A fiút furcsa nyugodtság kerítette hatalmába. A lány keze meleg volt és puha. Megnyugtató. Valami, amiből nem a magány áradt. Csupán… boldogság.

 - Nem kell beszélned, Érző. Értelek így is.

 Pillái megrebbentek, ahogy végigvezette arcán a tekintetét. Pupillája kellemesen kikerekedett.

 Dante reménykedve és kérdőn pillantott le rá. A lány lassan elmosolyodott olyan angyalian, amiről a fiú tudta, hogy ennél szebbet sosem lát többé.

 - A nevem Hoyte.

A világ teteje

 A szüleim újabb veszekedését hallgatva kuporogtam az ágyamban. Már tizenöt éves elmúltam, de mindig ezt tettem, ha anya és apa hajba kaptak. Mint általában, most is valami apróság miatt zengett tőlük a ház. Mostanában egyre többször fordult elő ilyesmi, már a szemem láttára is veszekedtek. Mindkettőjüket nagyon szerettem, de az állandó vitáik rám is rossz hatással voltak. És aznap életemben először engedély nélkül eljöttem otthonról, már nem érdekelt, hogy megbüntetnek vagy leszidnak, csak minél távolabb akartam kerülni a kiabálástól. Felkaptam az edzőcipőmet, kimásztam az ablakon, és bár éreztem némi bűntudatot nem álltam meg. Amint kiértem az utcára teljes erőmből rohanni kezdtem valamilyen irányba. Egy kis faluban éltünk, amit mindenfelől erdő vett körül. Szerettem itt élni, mert minden nagyon békés volt, kivéve a házunk.

 Amikor legközelebb utat engedtem a gondolataimnak, már az erdő mélyén jártam. Kicsit lassítottam és rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Mindig is rossz volt a tájékozódó képességem, de zavaros fejjel még rosszabb volt. Forgolódtam egy kis ideig, majd megindultam egy szimpatikusnak tűnő irályba. A nap már lemenőben lehetett, mert, ahogy haladtam egyre sötétebb lett. Kezdtem nagyon bepánikolni, de tudtam, hogy ha megállok, nem leszek képes újra elindulni. Szinte futottam és minden apró neszre odakaptam a fejem. Mikor egy kis fényt pillantottam meg magam előtt, még jobban kapkodni kezdtem a lábaimat, szinte orra buktam. Amikor elértem a fényt egyszerre öntött el csalódottság, meglepettség és ámulat. Igaz, hogy nem a kiutat találtam meg, de a világ leggyönyörűbb kilátása tárult a szemem elé. A hegy mögé lebukó nap vöröses fénybe vonta a felhőket és az őszi színekben pompázó fákat. Egy hegyi kilátót fedezhettem fel, mert a szirt szélét egy kis fakerítés zárta le, és egy magányosan álldogáló padról lehetett csodálni a kilátást. Nem is tudtam, hogy a közelben van egy kilátó, ezért ámulva gondoltam bele, hogy ezentúl bármikor láthatom ezt a szép dolgot.

 A kábulattól nem is vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Csak amikor egy kisebb sóhaj csapta meg a fülemet, akkor pillantottam körbe. Az egyik fánál egy alak ácsorgott a naplementét bámulva. Hátát a fa törzsének támasztotta, kezét a farmerja zsebében tartotta. Rövid ujjú pólójának kapucniját teljesen az arcába húzta ezért nem sokat tudtam kivenni belőle. Nem vette észre, hogy ott vagyok, teljesen elmerült a gondolataiban. Merengve néztem, amikor hirtelen hátrafordult. Valószínűleg megérezte, hogy társasága akadt. Amint felfogta, hogy mit lát azonnal el akart menni, de utána kiabáltam.

 - Hé! Várj egy kicsit, kérlek. – Megtorpant és visszafordult. Nem láttam a szemeit, de éreztem, ahogyan végigmér.

 - Mit szeretnél? – Kérdezte kis gondolkodási idő után. Nagyon kellemes, mély hangja volt. Nem jött közelebb, ezért én tettem felé pár lépést, de azonnal megfeszült a teste.

 - Eltévedtem. Meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk? – tettem fel neki a kérdésemet. Úgy festett, hogy nem igazán érti a helyzetet, de azért válaszolt.

 - A Skarlát-hegyen.

 Döbbenten a homlokomra csaptam és elnevettem magam. Kissé riadtan pillantott rám, de nem ment el.

 - Teljesen bepánikoltam, hogy eltévedtem, közben pedig alig két kilométerre vagyok a falumtól. – Nevettem továbbra is a saját butaságomon.

 - A közelben laksz?

 - Igen, egy közeli faluban. Csak elfutottam otthonról és itt kötöttem ki.

 - Értem.

 - Elion vagyok. – Mutatkoztam be neki és kezet akartam vele fogni. Ránézett a kezemre, de nem fogta meg.

 - Caleb. – Zavartan visszahúztam a karom és motyogtam egy bocsánatkérés szerűséget. Gondolhattam volna, hogy ha közelebb nem jön, akkor a kezemet se fogja megfogni.

 - Nem… Én sajnálom… – Vette ki a zsebéből a jobb kezét és felém nyújtotta.   Egy kicsit elfordította a fejét, amikor mosolyogva kezet ráztam vele. Mintha félt volna az érintésemtől. Akkor vettem észre, hogy még nálam is fehérebb a karja.

 - Akkor azt hiszem, jobb, ha hazamegyek… Szüleim biztosan aggódnak. – Magyaráztam neki. Látszott rajta, hogy egy kicsit őrlődik, de végül megszólalt.

 - Elkísérlek egy darabon. Veszélyes éjszaka egyedül. – Utalt arra, hogy a nap már egy ideje eltűnt. Eszembe jutott a szüleim veszekedése és hogy le fognak szidni, így már nem volt kedvem hazamenni. Caleb valószínűleg észrevette, hogy valami történt, ezért csak meredten nézett rám, mintha próbálná kitalálni a gondolataimat.

 - Mi a baj?

 - Inkább maradnék még egy kicsit. – Mosolyogtam rá kissé erőltetetten. A válaszomon elgondolkodott, majd leült a padra.

 - Azt mondtad, hogy elfutottál otthonról. Miért? – Szinte unottan tette fel a kérdést, de úgy éreztem elmondhatom neki. Leültem mellé és mesélni kezdtem.

 - A szüleim nagyon sokat veszekednek. Csak távol akartam kerülni a vitáktól…

 - …mert úgy érezted, hogy nem bírod tovább. – Fejezte be helyettem a mondatot. Meglepetten ránéztem, de nem mondott semmit, hanem maga elé bámult.

 - Honnan tudod ezt?

 - Mielőtt idejöttél, azon gondolkoztam, hogy nem kéne többször elfutnom a beszólások miatt. Az én szüleim is veszekednek... miattam. Tehát megértem, hogy miről beszélsz. – Az utolsó mondatnál lehúzta kapucniját. A naplementénél is lélegzetelállítóbb volt látvány. Caleb haja az arcába hullott, kissé hosszú és kócos volt, de természetellenesen fehér. Nem nézett rám, de én le se tudtam róla venni a szemem.

 - Nem akarok többé emiatt bujdosni az emberek elől. A szüleim egymást hibáztatják, azért amiért így születtem, albínónak. De már meguntam a vitákat. Meg akarom velük beszélni, nem tudom nálatok mi történt, de remélem te is ezt teszed. – a beszéde tömör volt, mégis szíven ütött. Itt sajnálom magam, amiért a szüleim civakodnak, miközben másnak nagyobb a problémája.  Egy megvető kis zaj hozott vissza a valóságba. Caleb megrázta a fejét és végre rám nézett. A szeme szinte fehér volt kicsit kékes, de nem rémisztő, ami a legjobban meglepett, hogy hihetetlenül helyes volt.

 - Hogy ezt most elmondtam, valamiért még bátrabbnak érezem magam. Köszönöm. – egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet arra a mosolyra. A hajammal próbáltam rejteni az arcom vörösségét.

 - Én is köszönöm. Segítettél. – Nyögtem ki végre. Hallottam, ahogy felkel mellőlem, ezért felnéztem rá.

 - Menjünk haza. – Kinyúlt, hogy felsegítsen. Óvatosan hagytam, hogy felhúzzon.

  Az erdőben előttem haladt, de végig fogta a kezemet. Miközben a haját néztem azon tűnődtem, hogy most már mindkettőnk életében van egy biztos pont, amire támaszkodhatunk a bajban. A világ tetején éreztem magam. Könnyűnek és súlytalannak tűnt minden, hiszen ott voltunk egymásnak.