Zene
árasztotta el a termet, emberek sorai özönlöttek a tér belseje felé, párokat
alkottak, s mikor táncba kezdtek, színes forgatagot alkottak. Hol kék, hol
piros.
A karzat szélén állt, arcát maszk takarta.
Pilláit lehunyta, majd egy pillanat múlva ismét szélesre tárta. Fekete, szatén
ruha omlott végig karcsú testén, miközben áthajolt a korlát felett.
Szeme fürgén követte a színes vászon
kirajzolódó alakjait. Hamar kiszúrta a szőke és gyönyörű lányt.
Gabrielle.
Keze egyre csak szorította a korlát
faburkolatát, ereiben pulzált a vér, dühét az adrenalin szította. - Mit képzelt
ez a lány? Hogy tehette? – Gondolatai egy emberre fókuszálódtak. Hogy
felismerhesse nem kellett hozzá se arc, se szín. Ahogy a táncparketten forgó
lány kihúzta magát, fejét tartásba emelte, bárki felismerhette. Egy férfi
lépett a szőkeség mögé, nem is telt sok időbe, míg felismerte az arcot:
Richard, egykori barátja, akit Gabrielle kegyetlen és önző módszerekkel elvett
tőle.
Az igazat megvallva nem is hiányzott neki, már
nem számított a férfi, sosem számított. Egyetlen s utolsó célja a bosszú
maradt. Meg is tett mindent, hogy láthassa a félelmet azokban a zöld szemekben.
A rettegést. Halált.
Lábujjhegyre állt, kezeit megfeszítette és
megemelkedett.
Mikor minden ötlete félresiklott, nem maradt
más megoldás. Mi kell ahhoz, hogy az emberek féljenek – kérdezgette magától nap
s, mint nap, de választ sosem lelt, nem volt senki, hogy azt mondja: én tudom!
De nem is tehette meg, hogy megkérdezi valakitől.
Már régen elhatározta a bosszúját. Az
esküjében pedig volt egy elhagyhatatlan rész: bármi áron.
Ez a bármi ár, pedig határtalan határokat
szabott, rengeteg új lehetőség nyílt előtte. Újabb és újabb utak, amelyeket
bejárhatott, s mikor mind zsákutcává vált, egy maradt.
Ezt az egy utat fogja most bejárni – vagy
ugrani.
A ruha tervezője egy zseni volt, ehhez nem fér
kétség, a lány olyan könnyedén emelte fel magát a korlát széléhez, mint még soha.
Súlytalan volt, s amikor az immár cipő nélküli, harisnyába burkolt lába
megérintette a hűvös fémet, szája elégedett mosolyra húzódott.
Lepillantott. Alatta a tömeg egyre fürgébb
tempóban hajszolta magát, pörögtek, akár egy örvény.
Ha ez örvény, gondolta szemét lehunyva, akkor
szippantson magába… örökre.
Fellendítette másik lábát, és immár mindkettő
a korláton taposott. Pár másodpercbe telt, míg elvesztette egyensúlyát. Ekkor
bokája átbillent a semmibe.
- Bármely úton – suttogta elkeseredetten a lány,
ahogy a halálfélelem úrrá lett rajta.
A tömeg hirtelen feloszlott, sikoltozások zaja
árasztotta el a termet, haja uszályt alakított mögötte, ruhája rácsavarodott
lábára, a levegő az arcába vágott, de ő csak egyenesen a szőke Gabrielle rémült
arcába meredt.
És földet ért.
Meglepetten pillantott fel a maszkos arcú
férfi kérőre, aki egy szál vörös rózsát tartva a kezében, enyhén meghajolt.
- Felkérhetem?
A lány pislogott, majd felpillantott a
karzatra. Senki sem állt ott. A tömeg még mindig fesztelenül táncolt, ünnepelt.
Ő…
- Élek.
- Nos, mint minden ember a teremben.
A férfi mély hangjára ráeszmélt, hogy
gondolatait ki is mondta.
- Sajnálom, azt hiszem, most nemet kell
mondanom.
A fejét rázva elhátrált, utat keresve a
falnál.
Mi történt az előbb? Csak nem elképzelte,
ahogy leugrik és meghal? Ez… őrültség.
Mielőtt messzebb juthatott volna egy kar
ragadta meg az övét és visszapördítette, egyenesen a férfi ölelésébe.
- Ne meneküljön. – Az álarc mögött kék
szempárt fedezett fel. – Anna.
- Kicsoda maga? – Kérdezte elnémulva, ahogy az
ismeretlen szája mosolyra húzódott, lélegzetelállítóan.
- Ha eljön, az ideje elárulom. De most – nem
hagyva időt az ellenkezésre belékarolt, és kivezette a tömegbe, együtt egy
fekete foltot alkotva a tömegben, a rengeteg pulzáló és rikító szín között -,
táncoljon velem.
Élek,
gondolta, ahogy a maszk mögött megbúvó arcot nézte, úgy, mint még soha.