Masquerade

Zene árasztotta el a termet, emberek sorai özönlöttek a tér belseje felé, párokat alkottak, s mikor táncba kezdtek, színes forgatagot alkottak. Hol kék, hol piros.

 A karzat szélén állt, arcát maszk takarta. Pilláit lehunyta, majd egy pillanat múlva ismét szélesre tárta. Fekete, szatén ruha omlott végig karcsú testén, miközben áthajolt a korlát felett.

 Szeme fürgén követte a színes vászon kirajzolódó alakjait. Hamar kiszúrta a szőke és gyönyörű lányt.

 Gabrielle.

 Keze egyre csak szorította a korlát faburkolatát, ereiben pulzált a vér, dühét az adrenalin szította. - Mit képzelt ez a lány? Hogy tehette? – Gondolatai egy emberre fókuszálódtak. Hogy felismerhesse nem kellett hozzá se arc, se szín. Ahogy a táncparketten forgó lány kihúzta magát, fejét tartásba emelte, bárki felismerhette. Egy férfi lépett a szőkeség mögé, nem is telt sok időbe, míg felismerte az arcot: Richard, egykori barátja, akit Gabrielle kegyetlen és önző módszerekkel elvett tőle.

 Az igazat megvallva nem is hiányzott neki, már nem számított a férfi, sosem számított. Egyetlen s utolsó célja a bosszú maradt. Meg is tett mindent, hogy láthassa a félelmet azokban a zöld szemekben. A rettegést. Halált.

 Lábujjhegyre állt, kezeit megfeszítette és megemelkedett.

 Mikor minden ötlete félresiklott, nem maradt más megoldás. Mi kell ahhoz, hogy az emberek féljenek – kérdezgette magától nap s, mint nap, de választ sosem lelt, nem volt senki, hogy azt mondja: én tudom! De nem is tehette meg, hogy megkérdezi valakitől.

 Már régen elhatározta a bosszúját. Az esküjében pedig volt egy elhagyhatatlan rész: bármi áron.

 Ez a bármi ár, pedig határtalan határokat szabott, rengeteg új lehetőség nyílt előtte. Újabb és újabb utak, amelyeket bejárhatott, s mikor mind zsákutcává vált, egy maradt.

 Ezt az egy utat fogja most bejárni – vagy ugrani.

 A ruha tervezője egy zseni volt, ehhez nem fér kétség, a lány olyan könnyedén emelte fel magát a korlát széléhez, mint még soha. Súlytalan volt, s amikor az immár cipő nélküli, harisnyába burkolt lába megérintette a hűvös fémet, szája elégedett mosolyra húzódott.

 Lepillantott. Alatta a tömeg egyre fürgébb tempóban hajszolta magát, pörögtek, akár egy örvény.

 Ha ez örvény, gondolta szemét lehunyva, akkor szippantson magába… örökre.

 Fellendítette másik lábát, és immár mindkettő a korláton taposott. Pár másodpercbe telt, míg elvesztette egyensúlyát. Ekkor bokája átbillent a semmibe.

 - Bármely úton – suttogta elkeseredetten a lány, ahogy a halálfélelem úrrá lett rajta.

 A tömeg hirtelen feloszlott, sikoltozások zaja árasztotta el a termet, haja uszályt alakított mögötte, ruhája rácsavarodott lábára, a levegő az arcába vágott, de ő csak egyenesen a szőke Gabrielle rémült arcába meredt.

 És földet ért.

 Meglepetten pillantott fel a maszkos arcú férfi kérőre, aki egy szál vörös rózsát tartva a kezében, enyhén meghajolt.

 - Felkérhetem?

 A lány pislogott, majd felpillantott a karzatra. Senki sem állt ott. A tömeg még mindig fesztelenül táncolt, ünnepelt.

 Ő…

 - Élek.

 - Nos, mint minden ember a teremben.

 A férfi mély hangjára ráeszmélt, hogy gondolatait ki is mondta.

 - Sajnálom, azt hiszem, most nemet kell mondanom.

 A fejét rázva elhátrált, utat keresve a falnál.

 Mi történt az előbb? Csak nem elképzelte, ahogy leugrik és meghal? Ez… őrültség.

 Mielőtt messzebb juthatott volna egy kar ragadta meg az övét és visszapördítette, egyenesen a férfi ölelésébe.

 - Ne meneküljön. – Az álarc mögött kék szempárt fedezett fel. – Anna.

 - Kicsoda maga? – Kérdezte elnémulva, ahogy az ismeretlen szája mosolyra húzódott, lélegzetelállítóan.

 - Ha eljön, az ideje elárulom. De most – nem hagyva időt az ellenkezésre belékarolt, és kivezette a tömegbe, együtt egy fekete foltot alkotva a tömegben, a rengeteg pulzáló és rikító szín között -, táncoljon velem.

 Élek, gondolta, ahogy a maszk mögött megbúvó arcot nézte, úgy, mint még soha.