Újjászületés

 Lassan, szinte lágyan süllyedtem lefelé, a víz feneke felé. Hajam körbelengte az arcom, kezeim kifehéredve lebegtek mellettem, mint egy tehetetlen bábu darabjai. Nem éreztem a lábaim, szemem homályosan és vakon meredt előre, keresve valamit. Akármit.

 A nap fénye ezer kristályként tört meg a víz felszínén, akár a legtisztább gyöngyök. Úgy éreztem, mintha a sugarak a bőrömig érnének, gyengéden becézgetve a bőröm.

 Belenyugodtam a halálba. Már nem féltem, nem volt mitől.

 Nem érzékeltem a hullámok őrült játékát a fejem felett, nem éreztem semmit csak bizsergető boldogságot.

 Boldog voltam? Ez nem biztos, mégis, így visszagondolva úgy éreztem magam, mint régen, amikor az erdei kis ház körül szaladgáltam testvéreimmel, s sokat nevetve úsztam a kerti tóban.

 „Örökké vigyázok rád” – egy elszomorító ígéret, de aki ezt mondta már rég messze jár, nagy valószínűséggel már csak eszébe sem jutok.

 Örökké. Számít ez valamit? Az emberek olyan könnyen meghalnak. Úgy ahogy most én is, soha senki sem fog keresni, csupán egy emlék leszek a múltból, aki kilökte a kezedből a hot dog-ot, vagy elkért egy tollat, de az is lehet, hogy úgy emlékszel majd rám, mint egy lányra, akit néha láttál a lottózóban.

 Egy emlékkép leszek, semmi több.

 Nem volt elég időm, hogy nyomot hagyjak ezen a világon. Alig húsz év, mi az a több ezer között? Nem lettem olyan, mint Vivaldi, de olyan sem, mint azok a névtelenek, akik a háborút vívták a hazájukért, és legfőképp nem lettem Arisztotelész. Még csak meg sem közelítettem.

 Egy senki vagyok, aki magányosan, egyedül hal meg.

  Ahogy egyre mélyebbre kerültem, felettem elsötétedett a vízfelszín, a levegőm vészesen fogyott, csupán pár másodpercnyi túlélési lehetőségem maradt.

 Hiába vártam a végét a szenvedésemnek, amit a levegőszomj okozott, az nem jött, csak egyre fájdalmasabbá és szívszorítóbbá vált.

 Nem pergett le előttem az életem, nem láttam rég meghalt emberek szellemeit, de ott volt bennem egy néma kérés.

 Emlékezzen rám valaki.

 Mivel ez már lehetetlen volt, kínos fuldoklásom közepette a szeretteimről gondolkodtam.

 Apám hét éves koromban elhagyott minket. Alkoholista volt.

 Anyám a szégyen elől menekülve tökéletes gyereket akart csinálni belőlem. A saját képére.

 Testvéreim apámat követve otthagytak minket, amint tudtak.

 Barátaim sem.

 Idegen voltam a saját életemben.

 Buborékok szakadtak fel a számból, ahogy az utolsó lélegzetemet elengedtem; nem vágytam többé a küzdésre.  

 Bárcsak meghalnék! Már nincs sok, érzem, mégis látom a felszínt, az ernyedt, bekékült kezeimet, aranyszőkéből kifakult hajamat. Egy hulla voltam, aki lélegzett.  

 A szemem nyitva maradt, de én… lassan megvakultam. Láttam, de nem értettem a képet, ami elém tárult.

 A fejem elfordult, ahogy a víz nekicsapta egy, a víz mélyén elbúvó sziklának. Vöröslő vér keringett körülöttem. Halak siklottak el a testem mellett. Üres kólásüvegek gabalyodtak a hajamba, egy kitépett füzetlap lebegett el felettem. Kézírás volt rajta, egy fiú így, személytelenül szakított a barátnőjével.

 Szegény lány. Vajon vele együtt van a hullámsírban ez a papír? Ő is úgy szenvedett, mint én?

 Erős hullámok ragadták meg a felkarom és a derekam.

 Nem láttam, de éreztem, ahogy emelkedek, a fényes kristályok a felszín felől újra az arcomat cirógatták.

 Az agyam egy utolsó képpel búcsúzott: egy gyönyörű fiú arca, közel az enyémhez, mindketten a felszín felé emelkedünk. Gyorsan. Hirtelen. Tengerkék szemeivel rám pillant, látja, hogy őt nézem, hogy élek. Egyre közelebb ér a fény, én pedig elégedetten búcsúzom az angyalomtól.

 Mikor már érzem, hogy az utolsó húrja az életemnek elpattan bennem, a szívem feladja a küzdelmet, egy utolsó dobbanással megáll.

 Hűs fuvallat simogatja meg a bőrömet.

 Az első lélegzet karcolja a légcsövem és tüdőm. A fájdalomtól a szám elnyílik, sikoltani akarok, de a hangom annyira rekedt, hogy a beúszó levegő egyetlen pillanat alatt elhagyja a tüdőmet. Nem akarok újra levegőt venni, de az kényszerűen ismét lecsúszik a torkomon.

 Már nem emlékszem semmire.

 Ki vagyok én? Mi a nevem? Mit keresek itt?

 Az egyetlen dolog, amit az agyam mentőövként sugároz: az angyali arc, amely most is előttem van.

 Mozog a szája.

 Még mindig a vízben vagyunk, vagy az csak szeme színe?

 A fülem süketen várja a hangot, de minden csöndes. A látóteremben homályos foltok úsznak át.

 Az egyetlen biztos pontom gyengéden átölel és a part felé húz, messze, minél messzebb az émelyítő víz mélységétől.