A világ teteje

 A szüleim újabb veszekedését hallgatva kuporogtam az ágyamban. Már tizenöt éves elmúltam, de mindig ezt tettem, ha anya és apa hajba kaptak. Mint általában, most is valami apróság miatt zengett tőlük a ház. Mostanában egyre többször fordult elő ilyesmi, már a szemem láttára is veszekedtek. Mindkettőjüket nagyon szerettem, de az állandó vitáik rám is rossz hatással voltak. És aznap életemben először engedély nélkül eljöttem otthonról, már nem érdekelt, hogy megbüntetnek vagy leszidnak, csak minél távolabb akartam kerülni a kiabálástól. Felkaptam az edzőcipőmet, kimásztam az ablakon, és bár éreztem némi bűntudatot nem álltam meg. Amint kiértem az utcára teljes erőmből rohanni kezdtem valamilyen irányba. Egy kis faluban éltünk, amit mindenfelől erdő vett körül. Szerettem itt élni, mert minden nagyon békés volt, kivéve a házunk.

 Amikor legközelebb utat engedtem a gondolataimnak, már az erdő mélyén jártam. Kicsit lassítottam és rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Mindig is rossz volt a tájékozódó képességem, de zavaros fejjel még rosszabb volt. Forgolódtam egy kis ideig, majd megindultam egy szimpatikusnak tűnő irályba. A nap már lemenőben lehetett, mert, ahogy haladtam egyre sötétebb lett. Kezdtem nagyon bepánikolni, de tudtam, hogy ha megállok, nem leszek képes újra elindulni. Szinte futottam és minden apró neszre odakaptam a fejem. Mikor egy kis fényt pillantottam meg magam előtt, még jobban kapkodni kezdtem a lábaimat, szinte orra buktam. Amikor elértem a fényt egyszerre öntött el csalódottság, meglepettség és ámulat. Igaz, hogy nem a kiutat találtam meg, de a világ leggyönyörűbb kilátása tárult a szemem elé. A hegy mögé lebukó nap vöröses fénybe vonta a felhőket és az őszi színekben pompázó fákat. Egy hegyi kilátót fedezhettem fel, mert a szirt szélét egy kis fakerítés zárta le, és egy magányosan álldogáló padról lehetett csodálni a kilátást. Nem is tudtam, hogy a közelben van egy kilátó, ezért ámulva gondoltam bele, hogy ezentúl bármikor láthatom ezt a szép dolgot.

 A kábulattól nem is vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Csak amikor egy kisebb sóhaj csapta meg a fülemet, akkor pillantottam körbe. Az egyik fánál egy alak ácsorgott a naplementét bámulva. Hátát a fa törzsének támasztotta, kezét a farmerja zsebében tartotta. Rövid ujjú pólójának kapucniját teljesen az arcába húzta ezért nem sokat tudtam kivenni belőle. Nem vette észre, hogy ott vagyok, teljesen elmerült a gondolataiban. Merengve néztem, amikor hirtelen hátrafordult. Valószínűleg megérezte, hogy társasága akadt. Amint felfogta, hogy mit lát azonnal el akart menni, de utána kiabáltam.

 - Hé! Várj egy kicsit, kérlek. – Megtorpant és visszafordult. Nem láttam a szemeit, de éreztem, ahogyan végigmér.

 - Mit szeretnél? – Kérdezte kis gondolkodási idő után. Nagyon kellemes, mély hangja volt. Nem jött közelebb, ezért én tettem felé pár lépést, de azonnal megfeszült a teste.

 - Eltévedtem. Meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk? – tettem fel neki a kérdésemet. Úgy festett, hogy nem igazán érti a helyzetet, de azért válaszolt.

 - A Skarlát-hegyen.

 Döbbenten a homlokomra csaptam és elnevettem magam. Kissé riadtan pillantott rám, de nem ment el.

 - Teljesen bepánikoltam, hogy eltévedtem, közben pedig alig két kilométerre vagyok a falumtól. – Nevettem továbbra is a saját butaságomon.

 - A közelben laksz?

 - Igen, egy közeli faluban. Csak elfutottam otthonról és itt kötöttem ki.

 - Értem.

 - Elion vagyok. – Mutatkoztam be neki és kezet akartam vele fogni. Ránézett a kezemre, de nem fogta meg.

 - Caleb. – Zavartan visszahúztam a karom és motyogtam egy bocsánatkérés szerűséget. Gondolhattam volna, hogy ha közelebb nem jön, akkor a kezemet se fogja megfogni.

 - Nem… Én sajnálom… – Vette ki a zsebéből a jobb kezét és felém nyújtotta.   Egy kicsit elfordította a fejét, amikor mosolyogva kezet ráztam vele. Mintha félt volna az érintésemtől. Akkor vettem észre, hogy még nálam is fehérebb a karja.

 - Akkor azt hiszem, jobb, ha hazamegyek… Szüleim biztosan aggódnak. – Magyaráztam neki. Látszott rajta, hogy egy kicsit őrlődik, de végül megszólalt.

 - Elkísérlek egy darabon. Veszélyes éjszaka egyedül. – Utalt arra, hogy a nap már egy ideje eltűnt. Eszembe jutott a szüleim veszekedése és hogy le fognak szidni, így már nem volt kedvem hazamenni. Caleb valószínűleg észrevette, hogy valami történt, ezért csak meredten nézett rám, mintha próbálná kitalálni a gondolataimat.

 - Mi a baj?

 - Inkább maradnék még egy kicsit. – Mosolyogtam rá kissé erőltetetten. A válaszomon elgondolkodott, majd leült a padra.

 - Azt mondtad, hogy elfutottál otthonról. Miért? – Szinte unottan tette fel a kérdést, de úgy éreztem elmondhatom neki. Leültem mellé és mesélni kezdtem.

 - A szüleim nagyon sokat veszekednek. Csak távol akartam kerülni a vitáktól…

 - …mert úgy érezted, hogy nem bírod tovább. – Fejezte be helyettem a mondatot. Meglepetten ránéztem, de nem mondott semmit, hanem maga elé bámult.

 - Honnan tudod ezt?

 - Mielőtt idejöttél, azon gondolkoztam, hogy nem kéne többször elfutnom a beszólások miatt. Az én szüleim is veszekednek... miattam. Tehát megértem, hogy miről beszélsz. – Az utolsó mondatnál lehúzta kapucniját. A naplementénél is lélegzetelállítóbb volt látvány. Caleb haja az arcába hullott, kissé hosszú és kócos volt, de természetellenesen fehér. Nem nézett rám, de én le se tudtam róla venni a szemem.

 - Nem akarok többé emiatt bujdosni az emberek elől. A szüleim egymást hibáztatják, azért amiért így születtem, albínónak. De már meguntam a vitákat. Meg akarom velük beszélni, nem tudom nálatok mi történt, de remélem te is ezt teszed. – a beszéde tömör volt, mégis szíven ütött. Itt sajnálom magam, amiért a szüleim civakodnak, miközben másnak nagyobb a problémája.  Egy megvető kis zaj hozott vissza a valóságba. Caleb megrázta a fejét és végre rám nézett. A szeme szinte fehér volt kicsit kékes, de nem rémisztő, ami a legjobban meglepett, hogy hihetetlenül helyes volt.

 - Hogy ezt most elmondtam, valamiért még bátrabbnak érezem magam. Köszönöm. – egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet arra a mosolyra. A hajammal próbáltam rejteni az arcom vörösségét.

 - Én is köszönöm. Segítettél. – Nyögtem ki végre. Hallottam, ahogy felkel mellőlem, ezért felnéztem rá.

 - Menjünk haza. – Kinyúlt, hogy felsegítsen. Óvatosan hagytam, hogy felhúzzon.

  Az erdőben előttem haladt, de végig fogta a kezemet. Miközben a haját néztem azon tűnődtem, hogy most már mindkettőnk életében van egy biztos pont, amire támaszkodhatunk a bajban. A világ tetején éreztem magam. Könnyűnek és súlytalannak tűnt minden, hiszen ott voltunk egymásnak.