Hoyte

 A fiú egy utolsó lökéssel arrébb dobta a szénakazal maradványit, majd óvatosan, de biztos kézzel a falhoz támasztotta a vasvillát. Hegyes végei belemélyedtek a döngölt földbe.

 - Dante!

 A fiú elkapta a tekintetét a földbe mélyedt patanyomoktól, és kihajolt az pajta takarásából.

 - Dante, kérlek, keresd meg a kicsiket!

 Anyja idegesen beletörölte kezét a szürkés anyagba, amit már ellepett a motorolaj.

 - Na, szedd már a lábad!

 Lassan felvonta a szemöldökét, kezei megálltak a törölgetésben és a derekára estek. A feje lassan félrebillent.

 - Mi ez a csendesség, Danny? Eredj! – Viccelt az anyja.

 Mikor a fiú elhátrált pár lépést, majd futásnak eredt, a nő a szemét forgatva tért vissza munkájához. Majd egy utolsó, szomorúsággal teli pillantást vetett utána.

 A széltől lengedező fű simogatta Dante lábát. Kezét kinyújtotta, ujjait széttárta; lassú léptekkel gázolt át a mezőn. Minden csendes volt. Nyugodt. Békés. De olyan magányos.

 A fiú úgy érezte, szinte széttépi őt a sok rázúduló érzés. Már egy ideje így mentek a dolgok. Egy reggel felkelt és annyi hideg és meleg áramlott a szívébe, hogy teljesen megőrült. De ez az őrület gyönyörű volt. A színek erősen vibráltak, a hangok fület sértő hangossággal tépték, mint egy szélvihar a fákat, a tapintás szinte felhorzsolta a bőrét. Ez mind olyan kielégítő volt. Mintha az eddigi élete során egy mély álomban aludt volna. Egy olyan mély álomban, amibe a legerősebb fény sem hatol be. 

 Most pedig itt volt, mintha egy nap végre kinyitotta volna a szemét. Meglátta a tanyán túli életet, a magány szívfakasztó szépségét. De ugyanekkor megérezte az összes fájdalmat. Ezen a réten pedig olyan sok magány volt, hogy Dante szíve vadul lüktetett, ösztöne azt súgta, szinte karmolta az elméjét: menjen innen. Bárhová. Csak el.

 Valami azonban vonzotta is. Egy apró érzés hulláma, ennyi. Semmi több.

 Dante egy éve jött rá, hogy ő más. Különleges. – Ahogy a pszichológus mondta.

 Érezte mások érzéseit. De ezt képtelen volt a tudtukra adni. Hiába tolult a nyelve hegyére a sok szó, mondat, képtelen volt rá, hogy egyet is kimondjon. 

 Csak volt.

 Egyedül az őt körülvevő gyenge, de egyben elpusztíthatatlan buborékban. 

 Némán.

 Fű zörgése zavarta meg a természet ügyködését. Dante éberen figyelt, egyik lába még előrébb volt, mint a másik: látszott, hogy séta közben torpant meg. De ahogy ő megállt, a fű egyre csak jobban zörgött, recsegett egy helyen. A fiú szemét odafüggesztette, keze viszketett úgy várta, hogy előtűnjön a veszély.

 Fekete fürtökkel keresztezett arc emelkedett fel a fűből. Dante meghökkent, szívverése a torkában dobogott, ahogy nézte a lányt, aki lassan, nyugodtan ült fel a fűben. Selymes haja vadul göndörödő tincsekben esett a vállára. Telis-tele sárral és gallyakkal. 

 Szemhéja megrebbent, szempillái lassan elváltak egymástól. A hófehér írisz által körülölelt pupilla tenyérnyire tágult, majd egy olyan apró pontba húzódott össze, akár egy gombostű feje.

 Dante hátrahúzta az előrébb maradt lábát.

 Egy apróbb gally roppant szét a csizmája alatt.

 A fekete hajú lány, elfordította a fejét, tekintete a fiúéba fúródott. A fiú ajkai elváltak, mondani akart valamit. De a tüdejéből simán kiáramlott a levegő, nyelve ernyedten maradt a szájában, hang nem jött ki a torkán. Mint bármikor máskor.

 A lány felállt, hófehér, hímzett ruhája rátekeredett a lábára. Léptei közben haja a derekát simogatta, a fiú szinte meg akarta simogatni a tincseket.

 - Ne! – Szólt rá kissé fojtott és rekedtes hangon a fekete szépség.

 Kezét Dante arcához érintette, ujjbegyeiből áradt a meleg. A fiút furcsa nyugodtság kerítette hatalmába. A lány keze meleg volt és puha. Megnyugtató. Valami, amiből nem a magány áradt. Csupán… boldogság.

 - Nem kell beszélned, Érző. Értelek így is.

 Pillái megrebbentek, ahogy végigvezette arcán a tekintetét. Pupillája kellemesen kikerekedett.

 Dante reménykedve és kérdőn pillantott le rá. A lány lassan elmosolyodott olyan angyalian, amiről a fiú tudta, hogy ennél szebbet sosem lát többé.

 - A nevem Hoyte.